Riport Bátai Tiborral *
Bátai Tibort azt hiszem mindenki előzékeny,
bölcs embernek ismeri. Segítőkészségét bizonyítandó, nekem a nyári, Verő
László házának kertjében tartott Torony-talákozó egyik mozzanata jut
eszembe (fénykép is készült az esetről): Tibor a pingpongasztal melletti
virágágyásba véletlenül esett Kisslaki Lacit segíti talpra állni… A
mozzanatot jelképesen értelmezve: a költő nem félt, hogy a prózát író
lerántja a Parnasszusról…
Igaz, Tibornak már van két verskötete: az első 1996-ban az Auktornál, Égtájak merőlegesén, a második 1998-ban a Codex Printnél, A gyújtópont tökélye címmel jelent meg…
Olvasom bemutatkozó sorait a Héttoronyban:
„1969-ben, még gimnazistaként írtam az első
szét nem tépett sorokat, és 1974-ben Vasy Gézának köszönhetően már
megjelenés előtt álltam egy folyóirat irodalmi mellékletében, ám az
olvasószerkesztő több opuszomat kifejezetten rendszerellenesnek
minősítette, így „letiltottak”. (Pedig Isten látja lelkem, amikor
például leírtam, hogy „lépsz rá vérző csillagot”, mindenre gondoltam,
csak a vörös csillagra nem.) Ez annyira megviselte az egómat, hogy
’88/89-ig egy árva sort sem írtam. Így a ’98-as „Gyújtópont”-ban 5 + 10
év termése olvasható.
Azóta sem sikerült kigyógyulnom sem az írásból, sem az olvasásból. Ezért vagyok itt, és köszönöm, hogy itt lehetek.”
— Újabban feltett képeiden zöld-fehér mezben látni. Honnan ez a sport-vonzalom? Vagy egyszerűen a fradi a szíved csücske?
— Talán a Fradika az egyetlen
szenvedély, amelyre időben előbb ébredtem rá, mint a versekhez való
vonzalmamra. Még nem voltam öt éves, amikor édesapámmal azzal indultunk
el otthonról, hogy a Vidám Parkba megyünk, de hogy, hogy nem,
leragadtunk a közeli (a Nagyvárad téren laktunk akkor) Fradi-pályánál.
Én persze duzzogtam a be nem tartott ígéret miatt, de csak kb.
negyedóráig. Előbb csupán apám öröme kedvéért szorítottam az akkor még
Kinizsi névre hallgató és piros-fehérben játszó zöldek győzelméért,
azután megérintett a negyvenezer ember szurkolása, és már az ő kedvükért
is. Annyira, hogy a meccs végén, mivel kikaptunk, el is sírtam magam.
Ez egészen ’57-ig csak a rádiókészülék előtt fordult elő velem újra,
mert apám addig e sajátos túlérzékenység miatt nem vitt megint meccsre,
akkortól azonban a nyolcvanas évek közepéig szinte minden pesti
Fradi-meccset együtt néztünk végig a helyszínen, sőt, gyakran vidékre is
elkísértük a csapatot. Ma már jobbára csak fotelszurkolóként, a
televízióban követem figyelemmel a maiakat, de a szenvedély szenvedély
maradt, a szerelem pedig szerelem. Szóval, fején találtad a szöget azzal
a „szíved csücske” fordulattal…
— Mikor születtél? Mesélj gyermekkorodról, iskoláidról, családodról, ha van, hobbidról.
— 1951-es vagyok, februári, tehát
Vízöntő. Anélkül, hogy szüleim különösebben ambicionálták volna, négy és
fél éves koromra autodidakta módon megtanultam olvasni — először csak a
betűkre kérdeztem rá, azután a villamosokon elhelyezett hirdetményeken
látott szavakra és mondatokra, és próbáltam összeolvasni őket. Édesanyám
minden nap Andersen-, Grimm- és Benedek Elek-meséket olvasott nekem,
így hát a szókincsem is szépen gyarapodott. Egy nap aztán a kezembe
vettem Maeterlinck Kék madarát, amelyből épp akkoriban olvasott fel
anyám, és a kacskaringós nyomdai „g” betűvel, meg az ipszilonnal
folytatott rövid viaskodás után ujjongva fedeztem fel, hogy tudok
olvasni. Mire öt éves lettem, már írtam is, sőt, egy — valószínűleg
Donászy Magda által írt — verses mese hatására megírtam életem első
versét, amelynek múzsája és egyben tárgya egy akkoriban kapható és a
gyerekek körében igencsak népszerű, baba alakú pipere-szappan volt. Az
is volt a címe és a refrénje: az én szappanbabám.
Az általános iskolában a legelején
inkább problémáim voltak, mert nem igazán kötöttek le az órákon
hallottak, de aztán beilleszkedtem és amolyan kevéssé problémás
„jógyerek”, sőt, éltanuló lettem.
A budai József Attila Gimnáziumban
viszont minden megváltozott: tiszta fiú-osztályból koedukáltba kerültem,
és összes figyelmemet a mutatósabb lány-osztálytársak kötötték le. Úgy
gondoltam, azzal hívhatom fel magamra a figyelmet, ha minden ugratásban,
csibészségben és tanár-bosszantásban benne vagyok. Egészen harmadikig
nem vittem többre jó közepesnél, míg rá nem jöttem, hogy viszonzatlan
szerelmeimnek esetleg jobban imponál a valódi teljesítmény… Így aztán
kitűnően érettségiztem, ám a viszonzatlan szerelmek egy hamar
megszakadt, néhányhetes együtt járás kivételével, amelyről a „Mégis: te —
diákszerelem” című opuszomban is beszámolok, végül is viszonzatlanok
maradtak. Ekkor kaptam rá az első gyermekkori kísérletek után ismét a
versírásra is.
Érettségi után előfelvételt nyertem a
közgázra, ahol tizenegy hónapos sorkatonai szolgálat után kezdtem meg
tanulmányaimat és 1974-ben, a nemzetközi kapcsolatok szakon — akkori
közkeletű nevén: diplomata-szak — diplomáztam. Az egyetemi évek alatt
újabb, nagyrészt viszonzatlan szerelmek vártak rám és ettől nehezen
elválasztható módon tovább működött bennem az íráskényszer is. A
folytatást a felvezetésedben már ismertetted: a megjelenés küszöbéig
jutottam, de nem sikerült átlépnem rajta.
Ez annyiban volt meghatározó hatással a
továbbiakra, hogy ha akkor sikerül „áttörnöm”, minden bizonnyal
megpróbálkozom bejutni legalább levelezőre a bölcsészkarra, és
megkockáztatom, hogy mindent az írásra tegyek fel. Így viszont beálltam a
sorba és „polgári” foglalkozásomban — előbb a Kulturális Kapcsolatok
Intézetének osztrák referenseként, majd húgom külföldre — egészen
pontosan éppen Ausztriába — házasodása kapcsán pályakorrekcióra
kényszerülvén egy kutatóintézet fordítói osztályának munkatársaként,
később vezetőjeként — igyekeztem „megvalósítani magam”. Valószínűleg
genetikai–alkati okokból erős hajlamom volt a munkamániára, és az egóm
bevezetődben is olvasható sérülésén túl valószínűleg ez volt a másik
oka, hogy több mint húsz évig gyakorlatilag egyáltalán nem foglalkoztam
az írással.
Amennyire nem volt szerencsém a költői
pályán való elindulással, annyira rám talált végre a szerencse a
szerelemben: 1974 nyarán ismertem meg első és remélhetőleg utolsó
feleségemet, ősszel volt az eljegyzés, ’75 áprilisában az esküvő, ’76
májusában született az első fiunk, majd tizenkilenc hónappal később az
iker-fiaink. Mindhárman házasok és már valamennyien ők is apák, négy
unokám van, három lány — íme így állt helyre a nemek egyensúlya — és a
negyedik, a legkisebb lett fiú. A lányunokák egy addig teljesen
ismeretlen érzéssel, új dimenzióval ajándékoztak meg. Szerencsésnek
mondhatom magam abban is, hogy még élő szülők gyermeke vagyok — édesapám
az idén töltötte be a nyolcvanhatodik, édesanyám pedig a nyolcvanadik
életévét — és nagyon szeretném, ha ez még sokáig így maradna.
Ami a hobbijaimat illeti, a Fradikáról
már esett szó, emellett az ötvenes, hatvanas évek popzenei (Rock ’n’
Roll, Doo-Wop, Mersey-beat, Bubblegum) lemezeinek gyűjtése, nyaranta a
vitorlázás és a szörfözés, télen pedig a korcsolyázás érdemel említést,
és van egy százat meghaladó DVD-gyűjteményem is művészfilmekből
Antonionitól Pasoliniig, Makk Károlytól Szabó Istvánig.
— Szereted a házi állatokat?
— Sokáig hidegen hagytak, de amikor
’93-ban egy zsebkendőnyi kerttel is rendelkező sorházba költöztünk, a
gyerekek kedvéért, amolyan fájdalomként, hogy el kell szakadniuk a
megszokott környezettől, barátoktól, ismerősöktől, vettünk egy
németjuhászt, amely, vagy inkább aki szó szerint magába bolondított.
Több mint tizennégy évig volt velünk, és hogy egyelőre nincs újabb
kutyánk, annak legfőképpen ő az oka.
— Nehéz lenne elképzelni téged
vízparton, csendben ülve, horgászbottal a kezedben. Van valami oka, hogy
nem szereted a halételeket?
— Pedig egészen a harmincas éveim
végéig imádtam horgászni, csak nem a nagyobb türelmet és több
tétlenséget igénylő fenekező készségekkel, hanem a sokkal mozgékonyabb
és számomra élvezetesebb úszózással, végigjárva a nádasok szegélyét. A
zsákmányt persze a család fogyasztotta el, a halételek szagával (mások
szerint illatával) máig nem sikerült megbarátkoznom. Aztán elcsábított a
bot mellől a vitorlás meg a szörfdeszka.
— Írni viszont… A literátorok közül kezdetben, majd később, ki, kik voltak rád hatással?
— Donászy Magdáról és társairól már
említést tettem, az általános iskolában — noha elindultam egy április
negyedikére kiírt verspályázaton, amelyet meg is nyertem — különösebben
nem érintett meg az irodalom, és a gimnáziumban is csak a Nyugatosok, a
külföldiek közül pedig Rimbaud nyitották ki a szemem újból a versek
világára. Ők viszont nagyon, és ma már elmondhatom, hogy alkotóként
elkövetett kihagyásaim ellenére olvasói minőségemben végleg, amiért
végtelen hálával tartozom gimnáziumi osztályfőnökömnek és
magyartanáromnak, Vasbányai Ferencnek. Az igazi nagy szerelmek azonban
csak ez után következtek: József Attila, Radnóti, Illyés, Pilinszky,
Nagy László.
— És a kortársak közül? Sokakat személyesen ismersz… Mit jelent neked az ő barátságuk?
— Nagy László, Pilinszky számomra a
földi létben betöltött aktuális státusuktól függetlenül a kortárs
költészet elszakíthatatlan része, ahogyan Ratkó József és Utassy Dzsó
is. A rendszerváltozás utáni munkakörömből adódóan — a Határon Túli
Magyarok Hivatalában előbb az Illyés Alapítvány irodavezetőjeként, majd a
sajtófőosztály vezetőjeként — módomban állt évekig együtt dolgozni
Csoóri Sándorral, aki az Illyés Alapítvány kuratóriumának első elnöke
volt, továbbá megismerni az erdélyi Kányádi Sándort, Markó Bélát, Szőcs
Gézát (s noha nem költő a szó klasszikus értelmében, nem hagyhatom itt
említés nélkül a drámaköltő Sütő Andrást sem!), a Balassi-kardos,
kárpátaljai Vári Fábián Lászlót, a felvidéki Tőzsér Árpádot és Hodossy
Gyulát, a vajdasági Csorba Bálát. Csoóri, Vári Fábián és a novellista
vajdasági Dudás Károly megtisztelt azzal is, hogy elolvasták a
dolgaimat, és elláttak biztató tanácsaikkal. A Toronynak köszönhetem
Serfőző Attila, Szokolay Zoltán és Vesztergom Andrea személyes
barátságát, de Böröczky Mityka, Kelebi Kiss István és Boér Péter Pál
virtuális barátságát is — ahogyan még sok további Toronylakóét, akiknek
felsorolására részben helyhiány, de még inkább az esetleges kifelejtés
vétkét elkerülendő, nem vállalkoznék. Az ARTpresszónak Schmidt Tibort,
az Allegóriának Fehérvári Dittát, az AlkoTÓháznak Pethes Marit, a
Dokknak Jónás Tamást, Czékmány Sándort, Tesch Gábor Ferencet és Janáky
Mariannát, a dunapARTnak az általam csak tulajdonosi és főszerkesztői
művésznevén ismert Liont, valamint Kiss Gábor alias Manulyát, a
Comitatus folyóiratnak Szinay Balázs barátságát, a Kurázsi folyóiratnak
pedig Horváth Tivadarét köszönhetem.
- Merre jártál a nagyvilágban? Érdekes sztori, ami veled esett meg?
- A Határon Túli Magyarok Hivatala
révén elsősorban a szomszédos országokba utaztam gyakran, Aradtól a
Békás-szorosig bejártam egész Erdélyt, megfordultam Kassán és
Pozsonyban, Szabadkán, Újvidéken és Palicson, Eszéken és Lendván, a
burgenlandi Felsőőrött, de az Illyés Alapítvány irodavezetőjeként
1997-ben háromhetes előadókörúton voltam az Egyesült Államokban
(Washington, Sarasota) és Kanadában (Torontó, Ottawa, Montreal, Calgary,
Vancouver, Hamilton, Victoria) is, amelynek keretében az ottani magyar
egyesületek rendezvényein ismertettem a magyar kisebbség- és
nemzetpolitika céljait, törekvéseit. Turistaként eljutottam csaknem az
összes európai országba, még a norvégiai Oslóba is. A legérdekesebb
külföldi élményem (is) a magyarországi rendszerváltozáshoz kapcsolódik:
éppen a Nagy Imre újratemetése előtti napon indultunk egy buszos görög
tengerparti utazásra, s a megérkezésünket követő napon — tehát a temetés
napján — hajóval Korfu szigetére tartottunk. A hajón televíziókészülék
is volt, és próbáltuk rajta behozni a CNN-t vagy más angol nyelvű
hírtelevíziót, ami ugyan nem sikerült, de valamelyik görög csatornán meg
tudtunk nézni egy kb. tízperces filmfelvételt az eseményről, amely
egyrészt jól érzékeltette annak méltóságteljes, ünnepélyes lefolyását,
másrészt megnyugtatott minden magyar utast, hogy semmilyen atrocitás sem
történt.
— Több elektronikus portálon találkozni műveiddel. Hol érzed magad jobban, melyik a kedvenced?
— Nem az udvariasság mondatja velem,
hanem az „első szerelemhez” való hűség, hogy a Toronyban érzem a
leginkább otthon magam, időrendben ide kéredzkedtem be elsőként, míg a
többiek — az alkoTÓház kivételével, ahová Pethes Mari iránti
tiszteletből én jelentkeztem — már maguk hívtak.
— Milyen folyóiratokban publikáltál, publikálsz?
— Ez a kérdésed némileg fájó pontot
érint. Korábban nem volt kellő bátorságom ahhoz, hogy elküldözgessem a
szerkesztőségekhez a dolgaimat — két kötettel a hátam mögött a Toronyhoz
is csak hosszabb tépelődés után kopogtattam be —, így csak az Irodalom
Visszavág című folyóirat hozta le nyomtatott formában még 2006-ban az
egyik szövegemet úgy, hogy azt is valamilyen internetes felületre
töltöttem fel, és onnan vadászták le. Mielőtt beindíthattam volna az
úthengert, a folyóirat tulajdonost, szerkesztőséget és némileg profilt
is váltott, így ez a csatorna bedugult, mielőtt még igazán megnyílt
volna. Azóta pedig úgy hozzászoktam az internetes megjelenés
egyszerűségéhez és gyorsaságához, hogy nincs szívem és türelmen első
megjelenésre félretenni és pihentetni az újonnan (sajnos nem elég
gyakran) születő dolgaimat, így az irodalmi portálokon kívül csak online
folyóiratokban — ilyen a már említett Comitatus és Kurázsi —
publikálok.
— Mi a véleményed a profi-, s az amatőr költőkről?
— Úgy gondolom, a profi és az amatőr
költők között általánosságban véve — tehát az igazán nagyokat nem
számítva — nem minőségi, hanem mennyiségi különbség van. Ha az esküvői
vőfélyek szintjén rímeket faragó fűzfapoétáktól eltekintünk, szerintem
ihletett állapotban és pillanatban egy amatőr költő is képes legalább
egy, de inkább több, a profikkal összemérhető színvonalú szöveget
megalkotni. A különbség az, hogy a profi esetében az ilyen alkotások
száma lehetővé teszi, hogy hivatásszerűen ne éljen meg ebből a
foglalatoskodásból, tehát keresnie kell valamilyen kiegészítő, de
szellemi egzisztenciája szempontjából mindenképpen másodlagos
kenyérkereseti forrást. Míg az amatőr elsődleges tevékenysége a
„polgári” foglalkozása, a versírás pedig ténylegesen — a maradék-elv
okán: az erre fordítható energia, idő az ő esetében egyértelműen maradék
— kiegészítő, „másodlagos” jellegű, amin (sajnos) az sem változtat, ha
számára, az ő önmeghatározása szempontjából éppenséggel ez az
elsődleges.
— Stílusod egyre érettebb,
kiforrottabb. Hogyan látod önmagad, helyed az irodalomban? Gondolsz
újabb, mondjuk összegző verskötet kiadására? Ha nem, mi ennek a döntő
oka?
— Az előző kérdésedre adott választ
tovább gondolva, a profi–amatőr határvonalon nyomulónak gondolom magam.
De ahhoz, hogy idáig eljussak, nyugdíjassá kellett válnom, aki, ha a
szükség úgy hozza, csak a rutinját hajlandó beletenni a kiegészítő
kenyérkereső munkába, személyiségéből, pszichéjéből azonban már egy
kávéskanálnyit sem. Az ugyanis a privát érzelmi életén kívül a verseknek
és csak a verseknek van fenntartva…
A napokban jelenik meg az E-Book
Könyvház és Kiadó gondozásában „Stációk” címmel egy elektronikus
kötetem. Mivel a készre szerkesztést a borítóval együtt magam csináltam,
a kiadás ingyenes. A kötetet fölteszik a kiadó honlapjára, ahonnan
500-700 Ft közötti áron lehet letölteni, ennek 30%-a a kiadó jutaléka,
70%-a pedig szerzői jogdíj. A legkeményebb tárgyalás azon folyt velük,
hogy a szerzői jogdíjat dugjuk el, ne akarjanak fizetni, mert azzal
anyagilag hihetetlenül rosszul járnék: a legjobb esetben éves szinten
120-150 ezer forint összegű jogdíjat hozzá kellene csapnom a
nyugdíjamhoz és az összevont összeg után 16% adót fizetni. Meg tudtam
velük állapodni, hogy a szerződés szerint nem fizetnek jogdíjat, tehát
adóznom sem kell, a részemet pedig — ha eléri a megfelelő nagyságrendet —
egy papír alapú kötet kinyomására fogják felhasználni.
Ebben a mostani anyagban csak a 2000 és
2009 között született szövegeim szerepelnek, a frissebbeket egy másik
(már szintén készülő) kötetbe szánom, előreláthatólag még idén ez is
felkerül a kiadó honlapjára. Ha ezúttal végre szerencsém lesz, akkor a
befolyó összegekből összeáll annak a bizonyos összegző kötetnek a papír
alapú kiadásához szükséges szerzői hozzájárulás fedezete.
— Mit üzensz a kezdő költőknek?
— Hogy ne adják fel, és ha tehetik, ne tartsanak akkora szüneteket, mint én tettem.
És főként azt: nem az a fontos, hogy profivá tudnak-e válni vagy amatőrök maradnak.
Jónás Tamást idézem: „A költészet
mellékes dolog. Csupán tréning és tér a meneteléshez, mely jobb híján az
Istennek nevezett élményhez vezet. (…) Kilépés a kisszerűség
mocsarából, az ömegismerés hídján áthaladva eljuthatunk a közösségben
való feloldódásig. A figyelem, az ítéletmentes észlelés elengedhetetlen
ezen az úton. Van magasabbrendű, békésebb világ a mostaninál. És máris
élnek közöttünk csendes ismerősök, akik megtapasztalták ezt. Akik
megérzik az azonost még a különbözőben is. (…) Kinyitom a szemem, és
megmutatkozik a kozmosz emberarca. Nem bocsánatra (…), hanem A
megigazult emberek kegyelmére van szükségünk. Értük zengenek a
költészetek. Mellékesen.a megigazult emberek kegyelmére van szükségünk.
Értük zengenek a költészetek. Mellékesen.”
A költő — legyen bár profi vagy amatőr —
életműve ily módon a saját élete — teszem hozzá én, Tamás után
szabadon. És nincs profi vagy amatőr élet, csak egyféle: Élet, ami csak a
lét(ezés) egyik formája (Copyright by Hamvas Béla /özvegye/, in:
Scientia Sacra).
— Elégedett ember vagy?
— Ami óta azt tudom üzenni, amit az előző kérdésedre válaszoltam, igen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.